Az elmúlt esztendőben a rendszerváltás nagy évének, az 1989-es évnek számos eseményéről emlékezett meg a világ. Nem sokat emlegette azonban senki a Magyar-román nyilatkozat (Budapesti nyilatkozat) huszonötödik évfordulóját.
Abban az időben, amikor nagyon kevesen merték megjósolni a Ceausescu korszak végét, amikor a magyar-román kapcsolatok a szocialista világban szokatlan mértékben megromlottak, akkor Budapesten tíz magyar és hat román értelmiségi közös nyilatkozatot adott ki, megfogalmazva a magyar és a román nép közti történelmi megbékélés szükségességét, és megmutatva annak a lehetséges útját is. A nyilatkozathoz a későbbiekben magyar és román részről többen csatlakoztak. A szöveg román változata könnyen elérhető a világhálón is, többnyire nacionalista, elfogult kommentároktól kísérve, magyarul viszont el sem érhető! A nyilatkozathoz később csatlakozók nevével együtt olvasható alább ábécé sorrendben azok névsora, akik nyilvánosan felvállaltak a dokumentum tartalmát.
Magyar részről: Antal G. László, Antal József, Balogh Julia, Bíró Gáspár, Csoóri Sándor, Für Lajos, Illyés Mária, Jeszenszky Géza, Keszthelyi Gyula, Kodolányi Gyula, Molnár Gusztáv.
Román részről: Dan Alexe, George Barbul, Stelian Bălănescu, Mihnea Berindei, Daniel Boc, Doru Braia, Dina Brătianu-Missirliu, Matei Cazacu, Sofia Cesianu, Ariadna Combes, Antonia Constantinescu, Theodor Cazaban, Neagu Djuvara, Florica Dimitrescu, Paul Goma, Virgil Ierunca, Eugen Ionescu, Marie-France Ionescu, Monica Lovinescu, Alexandru Missirliu, Bujor Nedelcovici, Adrian Niculescu, Alexandru Niculescu, Alain Paruit, Alex. Sincu, Sanda Stolojan, Vlad Stolojan, Vladimir Tismăneanu, Ileana Verzea, Ion Vianu, Ileana Vrancea, Dinu Zamfirescu.
1989. július 4.-én Ariadna Combes, dr. Ion Vianu és Dinu Zamfirescu Genf közeli székhelyén I. Mihálynak, Románia volt királyának is bemutatták a dokumentumot, aki szintén kifejezte egyetértését.
A rövid közlemény leszögezi: „A két nemzet között – melyek ugyanabban a földrajzi térségben alakultak ki – most kell leraknunk a normális kapcsolatok alapjait.
Erdélynek, mely az egymást kiegészítő kultúrák földje volt és maradt, a kulturális és vallási pluralizmus modelljévé kell válnia. Népeink érdekeit szolgálja, hogy a kultúrák, a vallások és hagyományok sokfélesége, mely mindig is erdélyi sajátosság volt, megmaradjon.”
A nyilatkozat kiáll a magyar nyelvű oktatás és a kolozsvári magyar egyetem visszaállítása mellett is.
Huszonöt évvel a rendszerváltás után nem akad felvállalója a Budapesti nyilatkozatnak. Találóan jegyezte meg tanulmányában Takács Ferenc: „Külön megjegyzésre érdemes az a tény, hogy a román emigráns személyiségek és szervezetek egy része elhatárolta magát a Nyilatkozattól, előrevetítve ezzel a későbbi fejleményeket. A kulturális autonómia és a kolozsvári magyar egyetem visszaállítása ugyanis elfogadhatatlan Románia hagyományos Erdély-politikája szempontjából. A román politikai és kulturális elit döntő többsége mindenféle "autonómiát" ma is szeparatizmusként értékel. Így érthető tehát, hogy a román sajtó 1990 után jobbik esetben hallgat erről az eseményről, rosszabbik esetben a budapesti nyilatkozat magyar aláíróit irredentáknak, román aláíróit pedig hazaárulókként bélyegzi meg.”
Számunkra ennél is érdekesebb, hogy 1989 után milyen visszalépésnek számított a Budapesti nyilatkozathoz viszonyítva az RMDSZ jövőképe az erdélyi magyarság viszonylatában. Ennek megfelelően az erdélyi magyarság egyike a tizennyolc romániai kisebbségnek, akiknek helyzetét egyszerre és azonos módon oldja meg a kisebbségi törvény. Ez a felfogás nyilvánvaló visszatérés a Román Kommunista Párt nemzetiségi politikájához, amely szerint Románia lakossága egyrészt a többségi nemzetből, másrészt a nemzeti kisebbségekből tevődik össze. Ez utóbbiak helyzetét – köztük a magyarságét is – kizárólag Bukarest hivatott rendezni. Bármilyen próbálkozás arra, hogy nemzetközi szervezetek akárcsak ajánlásokat tegyenek, vagy éppen Magyarország kifejezze a véleményét a mi helyzetünkkel kapcsolatban, belügyekbe való beavatkozásnak minősült.
Ez ma sincs másként. Az RMDSZ által kidolgozott törvénytervezetnek az egész ország területén élő kisebbségek egyformán alanyai, szó sincs arról, hogy Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája lenne, szó sincs arról, hogy a romániai magyarság, ezen belül a székelység jogainak szavatolása, e jogok intézményi garanciáinak – köztük az autonómiának – a megteremtése elválaszthatatlan része lenne a magyar-román történelmi megbékélésnek, Magyarország és Románia közti hosszú távú stratégiai partnerség megteremtésének.
Ennek az oka érthető. Népeink közti történelmi megbékélés elsősorban Budapest és Bukarest, Bukarest és Budapest felelőssége, a magyar és a román kormányé, és ebben az összefüggésben csökkenne egy romániai magyar párt vagy érdekképviselet súlya, leértékelődne a kijáró/elintéző politika.
Pedig ha Dél-Tirol autonómiájának megteremtéséből az Ausztria és Olaszország közötti példás együttműködést és megállapodást tekintjük mintának, és nem a Székelyföld vonatkozásában alkalmazhatatlan autonómiastatútumot, akkor máris elmondhatjuk, a jó példa adott. Az alkalmazásához azonban szemléletválásra és a Bukarestben szocializálódott magyar politikai osztály cseréjére lesz szükség.
A budapesti kormánynak pedig az erdélyi magyar vezető politikusok véleményétől függetlenül, szuverén módon vállalnia kell alkotmányos kötelezettségét, és a magyar-román államközi szerződéssel összhangban cselekednie Magyarország és a magyar nemzet érdekeinek megfelelően. Reméljük, hogy Bukarest is felismeri, hogy a két nép közötti történelmi megbékélés Románia és a román nemzet érdeke is, úgy ahogyan azt huszonöt évvel ezelőtt a Budapesti nyilatkozat román aláírói gondolták.
Marosvásárhely, 2015.01.09.
IZSÁK BALÁZS